A természet utat tör, de csak semmi pánik

Vannak olyanok, akik szeretik a jövőt megtervezni, és akár 5 évre előre meghatározni, hogy mi után mi jön, és hajlamosak kétségbe esni, ha valami nem a terveik szerint alakul. Hát nem béna? Lehet, hogy az, de én történetesen pont ilyen vagyok.

Terveztük a babát? Erre a kérdésre az őszinte válasz az az, hogy hát nem igazán, legalábbis még nem. Az az igazság, hogy az én terveimben a babával kapcsolatban csupán annyi szerepelt, hogy körülbelül mikor kezdjünk el foglalkozni a témával tevékenyen, és ehhez még legalább 4 hónap hátra volt. Az pedig rengeteg idő, több, mint 10 000 000 másodperc, és ehhez még hozzá jön ki tudja mennyi amíg a természet utat tör.

Elég önző és fura, hogy folyamatosan egyes számban beszélek a terveimről, nem? Ez azért van, mert Annának alapvetően nem volt ellenére a baba projekt, per
sze részéről meg benne volt egy adag pesszimizmus, hogy hát az "nem megy olyan könnyen". Lényeg az, hogy ebben én voltam a szűk keresztmetszet, és ez szerintem nem ritka dolog, mármint, hogy a férfi még várna, mert ugye neki van ideje...

Na és akkor mégis hogy lett a chocapic - merül fel a kérdés. Hát a képlet egyszerű, az esküvő után a naptár módszer mellett döntöttünk, aminek tisztában voltunk az esélyeivel, persze arra egy pillanatig sem gondoltunk, hogy azt a 10-30%-os esélyt azonnal babára váltjuk. De hát tudjuk, hogy a természet utat tör...

Szóval a teszt eredménye bár nem ért minket teljességgel váratlanul, azért meg kellett emésztenünk a hírt. Számomra az első néhány hét fura rezignált állapotban telt, olykor mini-pánik hangulatban, sokat pörgött az agyam:

• Készen vagyok? Készen leszek? Lehet erre készen állni?
• Mit érzek? Mit fogok érezni? Mit kellene érezni? Van olyan, hogy apai ösztön, és ha van, az mikor jön?
• Elég érett a kapcsolatunk egy babához? Most akkor kimarad az ifjú házas élet?
• Lesz elég pénzünk? Tudom biztosítani a családunk számára az anyagi biztonságot?
• Én is elég elcseszett vagyok, a gyerekemet hogy nem rontom el?
• Mi lesz a terveimmel?

Aztán valahogy a 12. hét végére alább hagyott ez a rezignált hangulat. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy elképesztő mennyiségű munka hullott az ölembe. Emellett két gondolat segített, egyrészt a büszkeség, hogy na hát azért csak oda tettem magam, másrészt a baba egyik legjobb feature-e, történetesen, hogy 9 hónapot vár az érkezéssel.

Kék, piros és barna csíkok

A történet egy kellemes szeptemberi vasárnap délutánon indult a fürdőszobánkban, amikor is ketten görnyedtünk egy lepisilt pálcika felé, hogy no akkor most mennyi az annyi, egy csík vagy két csík.
Persze a dolog nem előzmény nélküli, na persze melyik terhesség az... Ám jelen esetben én arra gondolok, hogy a hónapban nem ez volt az első teszt, eddig mindegyik megnyugtatóan kevés csíkot tartalmazott, de sejtettem, hogy ezúttal másképp lesz.

Vélhetően senki sem fog meglepődni a végkifejleten, hiszen mégiscsak egy babaváró blogról van szó, de azért én megosztom a várakozás izgalmát. Mint említettem, én ekkor már legalább 80%-ra mondtam volna, hogy pozitív lesz. Anna meg legalább ilyen bizton állította, hogy hát tuti nem, sőt leginkább az ellenkezőjét jelentheti, azaz legalább akkora a baj, hogy nem lehet gyerekünk.

Elárulom zseniális Columbo-i gondolatmenetemet, ami alapján kimatekoltam a dolgot. (Persze Dr. Google hathatós közbenjárása is kellett, akinek a szolgáltatásait a megelőző héten napjában többször is igénybe vettem. Amúgy meglepően sokféle variációban lehet rákeresni a "terhesség korai tünetei"-re). Na szóval a bizonyítékokat feleségem tünetei szolgáltatták:

1. Késett a menzesz
2. Több mint egy hetes menstruációs tünetek, persze menstruáció nélkül
3. Jahh és még valami, random hányinger.

Na de térjünk vissza a fürdőszobába. Szóval ott álltunk a fürdőben és megjelent az első csík, toporgok, ki-be sétálok, de magamra erőltetem, hogy maradjak bent. Jelzem, ez az első teszt, amin a pisilést leszámítva végig jelen voltam, igazi bátorságpróba. Korábban úgy voltam vele, mint a számomra nagyon izgalmas meccseken, hogy egyszerűen megnéztem az eredményt, majd nyugodtan megnéztem ismétlésről a meccset, a fene se fog izgulni címszóval... Mindenesetre most ott voltam a pályán, minden elcsendesült, a másodpercek lassan pörögtek és láttam, hogy az első csík mellett dereng valami, nem volt kétség. Én mondtam ki a végkövetkeztetést, azt már nem tudom, hogy pontosan milyen szavakkal, közben lassan a második csík is makacsul megerősödött, és ott is maradt.

Örülök, hogy jelen voltam.

Álltunk ott néhány másodpercig, majd néhány "Te jó ég!" és "Atya Úristen!" felkiáltás után én megittam egy sört, Anna pedig egy teát, beszélgettünk, valamennyire megnyugodtunk, majd nyugovóra tértünk.